Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.05.22

Heti költőnk/vers :

Heti költőnk/Vers :

Sajó Sándor : Magyar ének 1919-ben                 
24021295.jpg

Mint egykor Erdély meghajszolt határán 
A fölriasztott utolsó bölény, 
Úgy állsz most, népem, oly riadtan, árván 
Búd vadonának reszkető ölén. 
És én, mint véred lüktető zenéje, 
Ahogy most lázas ajkadon liheg, 
A hang vagyok, mely belesír az éjbe 
És sorsod gyászát így zendíti meg: 

Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat, 
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom... 
Mivé tettétek az én szép hazámat? 
Hová süllyedtél, pusztuló fajom? 
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja, 
Rút becstelenség magad és neved, - 
Én mit tegyek már? - romjaidra hullva 
Lehajtom én is árva fejemet. 

Laokoon kínja, Trója pusztulása 
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar; 
A sírgödör hát végkép meg van ásva, 
A föld, mely ápolt, most már eltakar; 
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem, 
De kínja vád s a csillagokra száll, 
Ha végzetem lett magyarrá születnem: 
Magyarnak lennem mért ily csúf halál? 

Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának 
És sírt, vesztére, önszántábul ás, 
Hol száműzötté lett a honfibánat 
És zsarnok gőggé a honárulás, 
Hol a szabadság őrjöngésbe rothad 
S Megváltót s latrot egykép megfeszít, 
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, - 
Ah, rajtunk már az Isten sem segít! 

Pattogva, zúgva ég a magyar erdő, 
Az éjszakába rémes hang üvölt, 
Lehullt az égből a magyar jövendő, 
Milljó görönggyé omlik szét a föld; 
De bánatomnak dacra-lázadása 
- Mint őrület, mely bennem kavarog - 
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra: 
Még nem haltam meg, - élni akarok! 

A mindenségbe annyi jaj kiáltson, 
Ahány magyar rög innen elszakad; 
A tízkörmömmel kelljen bár kiásnom, 
Kikaparom a földbül a holtakat: 
Meredjen égnek körül a határon 
Tiltó karjuknak végtelen sora, 
S az ég boltján fönt lángbetűkkel álljon 
Egy égő, elszánt, zordon szó: soha! 

Soha, soha egy kis göröngyöt innen 
Se vér, se alku, se pokol, se ég - 
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben 
Idegen fajta, hitvány söpredék! 
E száz maszlagtól részegült világon 
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog: 
Magyar vagyok, a fajomat imádom, 
És nem leszek más, - inkább meghalok! 

Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni, 
Csak magyar földön és csak magyarul; 
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni, 
Jobb is, ha szárnyam már most porbahull; 
De ezt a lelket itthagyom örökbe 
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán 
És belesírom minden ősi rögbe: 
El innen rablók, - ez az én hazám! 

És leszek szégyen és leszek gyalázat 
És ott égek majd minden homlokon, 
S mint bujdosó gyász, az én szép hazámat 
A jó Istentől visszazokogom; 
És megfúvom majd hitem harsonáit, 
Hogy tesz még Isten gyönyörű csodát itt: 
Bölcsővé lesz még minden ravatal, - 
Havas Kárpáttól kéklő Adriáig 
Egy ország lesz itt, egyetlen s magyar! 

1919

 

 

Heti költőnk/Vers :

Arany János : Mindvégig           
krt.jpg

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
Bús elme talál.
Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
Balsors keze mért?...

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kiméled
Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
Dalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
Vész is ki dalod.

(1877. július 24.)

 

Heti költőnk/vers :

Vörösmarty Mihály: Mit csinálunk?          trianon.jpg

Mit csinálnak Magyarhonban? 
Esznek, isznak és danolnak. 
Semmi baj sincs? semmi gondrém, 
Hogy majd érte meglakolnak? 
Van biz itt baj; de hiába 
Enni csak kell az embernek; 
S inni hogy ne kéne, ahol 
Oly dicso borok teremnek; 
Csakhogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra. 
Korhely-gyáván 
Ne maradjon senki hátra. 

Mit csinálnak Magyarhonban? 
Esznek, isznak, álmodoznak. 
Semmi baj sincs? semmi gondrém, 
Hogy az álmok megszakadnak? 
Van biz itt baj; de hiába, 
Olyan édes álmodozni! 
S néha tán jobb, mint fejünkkel 
Faltörosdit játszadozni: 
Csakhogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra, 
Álmos-gyáván 
Ne maradjon senki hátra. 

Mit csinálnak Magyarhonban? 
Esznek, isznak, gondolkoznak. 
És mirol az istenadták? 
Hogy tán élni kén' a honnak! 
Kár biz az; de már hiába, 
Gondolatnak nincsen gátja, 
És ha úgy van, amint mondják, 
Gondolat a tettek bátyja: 
Csakhogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra, 
Méla-gyáván 
Ne maradjon senki hátra. 

Mit csinálnak Magyarhonban? 
Esznek, isznak, hadakoznak. 
Szörnyuség! -- No nem kell félni, 
Csak szavakkal kardlapoznak. 
Kár a szóért; de hiába, 
Szóból ért a magyar ember, 
S gyakran a szó dolgokat szül, 
Gyakran a szó éles fegyver: 
Csakhogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra, 
Nyelves-gyáván 
Ne maradjon senki hátra. 

Mit csinálnak Magyarhonban? 
Esznek, isznak s tán dolgoznak? 
Félig-meddig: mert nem tudják, 
Másnak lesz-e vagy magoknak. 
Ennyi is kár; de hiába, 
Munka jobb a koplalásnál, 
S jobb az edzett kar, ha ép vagy, 
Mint ha selymen sántikálnál. 
És hogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra, 
Gyenge-gyáván 
Ne maradjon senki hátra. 

Mit csinálnak Magyarhonban? 
Szonek, fonnak és akarnak -- 
Tán vakarnak? semmi tréfa! 
Posztó is kell a magyarnak. 
Hát takács-e a magyar nép? 
Nem szégyenli a vetéllot? 
Semmi baj! tán összefuzi, 
Amit a sors egybe nem szott: 
Csakhogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra, 
Gépi-gyáván 
Ne maradjon senki hátra. 

És, pedig -- mit is beszéltem? 
A vadásznak jó a cserje; 
A költo hadd álmodozzék; 
A kovács a vasat verje. 
Minden ember, amihez tud, 
Ahhoz lásson télen, nyáron, 
S a paraszt borbély helyében 
Úr szakállát ne kaszáljon. 
És hogy aztán, 
Majd ha ember kell a gátra, 
Aki hitvány, 
Félre tolünk, menjen hátra! 

(1844. október - november 10.)

 

 

Heti költőnk/vers :

Szabó Lőrinc : Szerelmes erdő            animals-in-autumn-45__880.jpg

Erdő, te boldog! Óh, milliárd        
vad mámor együtt, összezárt,
eleven tornyok, részegek,
egymásba habzó emeletek:
a fák virágpor-fellege
egyszerre mindnek gyönyöre:
be dús vagy, erdő, meztelen,
egyetemes, nagy szerelem!
Mint búvár a tengerbe, úgy
merülök beléd. Sehol külön út,
külön cél – Óh, hogy ölelik
egymást gyilkos gyökereid,
hogy repes a lomb! Ezer driád
önti szét kéj s harc varázslatát:
zöld husukban zölden zizeg a vér
és ami meghal, a többiben él,
tovább él, ujjong, akar, fenyeget – –
Erdő, vedd, vidd az életemet!
Erdő, én sápadok, eltünök
vágyaid milliárd ajka között:
belédhalok: e habzsoló szerelem
mindenségébe temetkezem –
féreg vagyok, agyam csupa gyász:
válts meg, te részeg Óriás!

 

Heti költőnk/vers :

Juhász Gyula: Húsvétra 

Köszönt e vers, te váltig visszatérő             10252013_234847743379486_5618556379973316292_n.jpg
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson. 

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

 

Heti költőnk/vers :

Petőfi Sándor : Nemzeti dal          1848_03_15_nemzeti_dal1.jpg

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! 
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordtunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

(Pest, 1848. március 13.)

 

Heti költőnk/vers :

Ady Endre                                                     

A föl-földobott kő                                       fol-fol-d..jpg

Föl, földobott kő, földedre hullva, 
Kicsi országom, újra meg újra 
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba, 
Szédül, elbúsong s lehull a porba, 
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet, 
Magyar vágyakkal, melyek elülnek 
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban, 
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban 
Szomorúan magyar.

Föl, fölhajtott kő, bús akaratlan, 
Kicsi országom, példás alakban 
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába minden ha szándék, 
Százszor földobnál, én visszaszállnék, 
Százszor is, végül is.


Kép : Ady Endre "Föl-földobott kő" című emlékműve a róla elnevezett városrészben, Győr (Vígh Tamás alkotása)

 

 

Heti költőnk/vers :

Petőfi Sándor: A hazáról                10462506_342335282630731_6061448605161784977_n.jpg

Lement a nap. De csillagok
Nem jöttenek. Sötét az ég.
Közel s távolban semmi fény nincs,
Csak mécsvilágom s honszerelmem ég.

Szép csillag a honszeretet,
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.

Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!

Mintha nap volna mindenik,
Oly tündöklők e szellemek,
Tündöklők, mert hisz a dicsőség
Sugármezébe öltözködtenek.

Ne nézz ősidre, oh magyar,
Ki most sötétségben vagy itt,
Ne nézz ősidre, e napokra...
Szemeid gyöngék... a napfény megvakít.

Hazám dicső nagy ősei,
Ti földetrázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.

Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka;
Magyar tenger vizében húnyt el
Éjszak, kelet s dél hullócsillaga.

Csakhogy rég volt, midőn magyar
Fejekre termett a babér;
A képzelet sebes szárnyú sas,
Elfárad mégis, mire odaér.

Oly rég elhervadt a babér
A magyaroknak homlokán,
Hazám, oly rég voltál te nagy, hogy
Nagyságod híre csak mese talán.

Már rég nem sírtam, s íme most
Pillámon egy könny rengedez.
Magyar nép, vajjon hajnalodnak
Vagy alkonyodnak harmatcseppje ez?

Magyar dicsőség, mi valál?
Hullócsillag? mely tündökölt,
Aztán lehullott a magasból
És mindörökre elnyelé a föld.

Vagy üstökös vagy, oh magyar
Dicsőség! mely jött s távozék,
Hogy századok multával ujra
Lássák fényét a népek s rettegjék?

 

 

Heti költőnk/vers :

Mécs László: A királyfi három bánata


Amikor születtem, nem jeleztek nagyot       04anyaknapi_kep.jpg
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember, királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném világom,
nem hiányzik nékem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

Másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki sem tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna,
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

 

 

Heti költőnk/vers :

József Attila : Isten

1
Mikor a villamos csilingel,                   kepatmeretezes_hu_orszagom_nem_pusztul_hanem_tisztul2.jpg
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.
Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.
Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.
Gondolatban tán nem is hittem; 
De amikor egy nagy zsákot vittem 
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.

 

2
Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.
Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.
Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.

 

3
Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.
Nem zarvarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.

 

4
Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.
Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.
De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.
Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.
Aztán, hogy Néki odaadnám, 
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.

 

5. (ez a versszak külön áll a többitől /a források alapján/ József Attilának az azonos ''Isten'' verséből )

 

Láttam, Uram, a hegyeidet,
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szívemet,
De apró szívem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása.
Miért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek!
Szívükben szép zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik,
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az útjuk végén.

 

Heti költőnk/vers :

Szabó Dezső : A LEVELEK KOLOZSVÁRRA VERSEI
46. levél - NUMEN ADEST!


Ami sok jó szívnek titkos kívánsága:                    
1.jpg
Végleg bekerülök a "kötött formába". 
Mert: hogy lett a világ ily szörnyen ínséges: 
Nagyon megszerettem e szörnyű rímséget. 
így van a bajságnak legalább mókája, 
Én vagyok a Végzet rímes kíntornája 
És: ha a bajt rímbe belebugyelálom: 
Tudok kacagni a sok sírhatnámságon.

Zsuzska, állj tótágast megihletett képpel: 
A Világtörténet íme Feléd gépel. 
Hat lovas biciklin, fogva páncél-tenkbe, 
Rettentő rettenet rettenjen szívedbe: 
Bemutatom Neked Totális Kurt Zsoltot, 
Sose láttál még íly fura emberboltot. 
Csupa kirakat ő és reklámszalámi, 
Minden zengő jelszót nála megtalálni. 
Kilöki a mellét, kilöki az állát, 
Méteresre toldja vattával a vállát, 
Fejét úgy viszi, hogy lássák: ez egyetlen, 
Nézése zord gyilok, a szája kegyetlen. 
Utcán ki nem térne az Atyaistennek, 
Ő végső parancsa amaz Ős-Mindennek. 
S míg magát képzeli rettentő Cézárnak: 
Derüske képe egy bús tornatanárnak.

Van neki, van neki nagy teóriája, 
Mellyel a világot még estig megváltja: 
A tudás: hülyeség, a múlt kalodája, 
Mely a tevő embert volt napokhoz zárja. 
A morál: a lelkek gyáva félénksége, 
A szánalom: pulyák asszonygyengesége. 
Meg akarod fogni a világ kormányát? 
Járd börtön s tébolyda előiskoláját, 
Ezek a szabadok, ezek a merészek, 
Ezek az új utat meglátó vezérek! 
Kik számára nincsen sem korlát, sem határ, 
Kiknek öntudat a pusztítás, a halál, 
És kiknek Cél-mama anyás szeretettel 
Eszközt szentesítget éj, nap, este, reggel.

Láthatod: zord férgünk pocsék egy kis állat, 
Tömör senki, aki valakivé lázad.

Ó, Zsuzsika szívem, fiatal barátod 
Szintén álmodott egy emberi világot, 
Ahol minden erő jogba van rendezve, 
Ahol az erőset nem féli a gyenge, 
Hol a kicsinynek a hatalmas nem sorsa.. 
Ahol Minden lelket köt egyenlő sorba: 
A jog, a törvény s az emberi emberség. 
Hol az út: a tudás és a kötelesség, 
Hol ösztön a morál és minden tehetség 
Meghozhatja részét a nagy aratásba. 
Ahol a halálnak lészen nagy halála, 
Mert, mint roppant madár, minden bölcsőt védve: 
Kitárt szárnyaival ott lebeg a béke.

Ma már látom, hogy ez csupán gyermekálom, 
Nincs is maradásom ezen a világon.

Jaj, Zsuzsika lelkem: az Idő vén fája 
Nehéz lombját megint hervadásra váltja. 
S látván koronáját lassan leperegni, 
Bennem is egy hang szól: - Egyszer el kell menni! 
Itt kell majd hagyni e sokízű világot, 
Minden tragédiát, minden mulatságot: 
Zöldját a füveknek, nap édes világát, 
A kenyér jó ízét, gyermek kacagását 
S hosszú hívását a kéklő messziségnek... 
Rajtam is betelik a múlhatlan végzet. 
Mégis: titkon tudom, hiszem Istenemre: 
Nem hullok én soha ama vak verembe!

E roppan életet, melyben a világok 
Találtak egy tágabb, megmondó bilágot, 
Nem ronthatja porrá a temető árka! 
Mint emberköd oszlom szét a nagyvilágba: 
Leszek szelíd fénye az esteli égnek, 
Piros láng, tűzhelyén hazatért szegénynek, 
Buggyant kacagása zsenge gyermekszájnak, 
A kenyér jó íze s az esti imának 
Édes álmot adó nagy megnyugtatása... 
Leszek nyílt pipacsok vidám lobogása, 
Leszek akarata a szántóvetőnek, 
Fiatal lány ajkán leszek boldog ének, 
Minden, ami jókedv, minden, ami élet 
És: betöltve mindent erős szeretettel: 
Minden emberszívben én leszek az ember.

(FSzI 1943. december 2.)

 

Heti költőnk/vers :

Reményik Sándor (Végvári):                              2.jpg
Nagy Magyar télben

Nagy magyar télben picike tüzek, 
A lángotokban bízom, 
Legyen bár messze pusztán rőzseláng, 
Bár bolygófény a síron, 
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok: 
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

Nagy magyar télben picike tüzek, 
Szikrák, mécsek, lidércek, 
Mutassatok bár csontváz halmokat, 
Vagy rejtett aranyércet, 
Csak égjetek, csak melegítsetek ma, 
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!

Nagy magyar télben picike tüzek, 
Jaj, be szétszórva égtek, 
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt! 
De mondok egyet néktek, 
Szelíd fények és szilaj vándorlángok: 
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

Nagy magyar télben picike tüzek, 
Soh'se volt olyan máglya, 
Mintha most ez a sok-sok titkos láng 
Összefogna egy láncba……! 
Az égig, a csillagos égig érne, 
És minden idegen rongy benne égne! 

1919. február

 

E heti,illetve újévi költőnk/vers 2 ''felvonásban'' (Petőfi-Babits) :

Babits Mihály: Új esztendő beköszönt…


1. Új esztendő beköszön                                                 944097_920977441305331_5015597789021470154_n.jpg
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót igér,
minden napja cél és
minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom
minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
angyal kél a szélben,
a Megváltó megfogan
tiszta szűz méhében.
Ej haj mély az év,
minden napja mély,
születés a nappal,
foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
bujj elő, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron
megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyől az év
bársony barkaként:
barka síma, bársony
macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
szél nyög a kereszten,
fenn a bús Kálvárián
meghal a bús Isten.
Ej haj bús az év,
minden napja bús,
nappala borús és
éje háborús.

6. Husvét reggel felragyog
alleluja szólal,
sírból Krisztus kilobog
piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen
balzsamír az év,
mert a nap feltámadás
és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával
harmatoz a lélek.
Ej haj, lélekév!
meghal, mégis él:
az eleven napnak
szelleme az éj.

8. Péter és Pál: Damaskus,
fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus
lováról lefordúl.
Ej haj csodaév
fordul és cserél,
minden éjből nap lesz,
minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
nyújtja koronáját,
Magyarország köszönti
régi patrónáját.
Ej haj örök év
örök reménység,
ahol a föld nem segít,
megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
zengi át a tengert,
kit az Isten eleve
anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap.
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap,
minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg ősz,
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyőillat: Karácsony
Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson,
de a szíved gyászol.
Szép az év, szép a nap,
de a szíved oly bús:
Volt egy gazdag kisgyerek,
aki most vén koldús.

13. Tizenkettő: tik, tak, tik…
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg Szilveszter.
Klepetusán – ő az év -
minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja
s megint belekap.



Petőfi Sándor: Újév napján

Megérte ezt az évet is. 
Megérte a magyar haza: 
A vészes égen elborult, 
De nem esett le csillaga. 
Meg van vagdalva, vérzik a kezünk. 
De azért még elbírja fegyverünk, 
S amerre vág, 
Ott hagyja fájó vérnyomát. 

Ott hagyja fájó vérnyomát, 
Haramja csorda, képeden! 
Hogy majd az ítéletnapon 
E bélyeg vádlód legyen, 
Vádolód ad Isten színe előtt, 
És gyújtsa rettentő haragra őt, 
Te ellened, 
Ki ránk veszett fogad fened! 

De mit az ítélet nekünk? 
Ha lesz is az, sokára lesz! 
És ami több, és ami fő: 
Az Isten könyörületes. 
Még majd kegyelmet adna nékik Ő... 
Ne várakozzunk: e vérengző 
Kutyák felett 
Tartsunk magunk ítéletet! 

Tartsunk oly vérítéletet, 
Hogy elborzongjon a világ: 
Majd addig szórjuk rájok a 
Szörnyű halálos nyavalyát, 
Amíg hírmondónak marad csak egy, 
Hogy jaj neki, 
Ki a magyart nem tiszteli! 

Nekünk most az isten kevés, 
Mert ő nem eléggé kemény: 
Hozzád imádkozom pokol, 
Az új esztendő reggelén : 
"Öntsd szíveinkbe minden dühödet, 
Hogy ne ismerjünk könyörületet, 
Míg e gazok 
Közül a földön egy mozog !!"

Debrecen, 1849. január 1.

 

Heti költőnk/vers :

Szabolcska Mihály: Karácsony


Egy nap meg egy este                            nevtelen00.jpg
Minden esztendőben:
Szeretném, ha király
Lehetne belőlem!

Ha nem is, ha nem is
Valami sokáig:
Karácsony estétől
Karácsony napjáig.

Karácsony estéjén,
Hogy a csillag támad:
Kinyitnám aranyos
Gyöngyös palotámat.

Minden elhagyottat
Oda gyűjtögetnék,
Sápadozó árvát
Szárnyam alá vennék.

Ha koldus, ha bűnös:
Nagy birodalmamba'
Szerető szó nélkül
Senki sem maradna.

Könnyet ahol látnék:
El azt sem kerülném,
Szép selyem kendőmmel
Szépen letörülném!

… Karácsony estéjén
Minden esztendőben,
Szeretném, ha király
Lehetne belőlem!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.